A polgárpukkasztó, abszurd, trágár és meghökkentő stílusáról ismert South Park korántsem mentes az amerikai vagy a világpolitikai élet áthallásaitól. Hogyan lehet egy sorozat egyszerre szórakoztató és tanulságos görbe tükör a 90-es évektől napjainkig az amerikai társadalomról? Sorozatunk újabb részében a South Park konzervatívok felemelkedéséről és bukásáról olvashat!
Valamikor az 1990-es évek második felében, amikor az amerikai elnököt még Bill Clintonnak hívták és úgy tűnt a liberális demokrácia, a tolerancia és a politikai korrektség egyeduralmát semmi sem kérdőjelezheti meg, megérkezett a Comedy Central csatornára a South Park című animációs sorozat és felrúgta a közbeszéd összes bevett szabályát. A sorozat karakterei nemcsak magasról tettek a politikai korrektségre, hanem direkt élvezettel gázoltak bele mindenféle faji-, vallási-, vagy nemi kisebbség érzékenységébe, különösen Eric Cartman a rajzfilmtörténet egyik legvisszataszítóbb figurája. Cartman egy elhízott, önző, elkényeztetett, lusta 9 éves coloradói kissrác, aki emellett még intoleráns, bunkó, rasszista és antiszemita is. Egyszóval megtestesíti mindazokat az előítéleteket, amelyeket a tipikus „redneck” republikánus szavazókról gondolunk. (Ugyanakkor az egymást követő évadok során a karaktere egyre árnyaltabb lesz, kiderül róla, hogy hihetetlenül jó érdekérvényesítő, képes manipulálni az embereket és közben igaz túlélőgép, aki a jég hátán is megél.) A sorozat és a figura nagyon gyorsan rekordnépszerűségre tett szert és kult státuszba emelkedett, elsősorban a fiatalok körében.
A két szerző – Matt Stone és Trey Parker – jó 15 évvel ezelőtt remekül érzett rá, hogy a liberális közmegegyezés, a „píszí” közbeszéd és a baloldali kötődésű média túlsúllyal szemben az USA-ban a 90-es évek végére nagyon komoly ellenérzések alakultak ki, ugyanakkor a hagyományos republikánus amerikai értékrend sem volt már elég vonzó a tizen- és huszonévesek számára. A South Park tabudöntögető témái és hangneme pedig tökéletesen megfelelt annak az igénynek, hogy a hollywood-i balliberális értékrenddel és nyelvezettel szemben egy legalább annyira cool és laza kifejezésmódot és világképet közvetítsen. Ráadásul Cartman személyében megkaphatjuk a „tiltott gyümölcsöt” is, ő kimond és megtesz mindent, ami a politikai korrektségbe nem fér bele, amit nem szabad, nem illik, de rajta keresztül mindannyian kiélhetjük kicsit a társadalmi konvenciók által elfojtott esendőségeinket. (Ebből a szempontból a figura felnőtt „tükörképe” José Louis Torrente az alkoholista, lecsúszott spanyol exzsaru, a róla szóló filmek nagyon hasonló funkciót töltenek be, már aki vevő az ilyesmire.)
A sorozat közéleti sikerét mi sem bizonyítja jobban, hogy néhány éven belül a politikai újságírók, mi több komoly elemzők írtak a „South Park Republikánusokról”, 2005-ben Brian C. Anderson a Manhattan Institute agytröszt egyik szerzője egy egész könyvet szentelt a témának South Park Conservatives: The Revolt against Liberal Media Bias címmel. A könyv nem elsősorban az animációs sorozatról szól, hanem igencsak markáns álláspontot fogalmaz meg abban vitában, amely Amerika polarizáltságát teszi mérlegre. A szerző amellett érvel, hogy az ezredforduló környéki években valóságos fordított ’68 zajlik, a mindent eluraló mainstream liberális média pedig elveszíti a „lelkekért” vívott csatákat. A South Park republikánusok úgy nyerik meg a kulturális háborút, hogy viccet csinálnak belőle.
Úgy tűnt a bigott politikai korrektség cenzúrájával szemben: a South Park konvenciókat nem ismerő szabadszájúsága, a hollywood-i giccs helyett az alacsony költségvetésű produkciók, a monolitikus szerkezetű liberális tömegmédia helyett blogoszféra, a szélsőséges „liberálfasizmus” helyett a mérsékelt jobboldaliság az eszköz, amellyel a republikánusok megtörhetik demokraták kulturális monopolhelyzetét.
Közel tíz évvel később azonban úgy tűnik a „konzervatív újhullám” ugyanúgy kifulladt, mint a hippimozgalom a 70-es évek végére. A huszonévesek számára újból a Demokrata Párt a vonzó alternatíva, olyannyira, hogy ha legutóbbi elnökválasztáson csak a 30 felettiek szavazhattak volna, akkor az Egyesült Államok elnökét Mitt Romney-nak hívnák, vagyis a mérleg nyelvét pont azok fiatalok jelentették Obama számára, akiket jórészt ilyen újfajta republikánusként könyveltek el.
A South Park konzervativizmus eltűnésével kapcsolatban Tod Winner politikai elemző három okot is megjelöl: Irak, a melegházasság és végül az Obama-mánia. A Bush-adminisztráció tömegpusztító fegyverekkel kapcsolatos hazugságai, az amerikai kínzások, a kritikus hangok elhallgattatása miatt rengetegen kiábrándultak a republikánusokból. Másrészt a meleg házasság kapcsán a konzervatív újhullám fiataljai teljesen más nézeteket képviseltek, mint az előző elnök által propagált radikálisan elutasító nézetrendszer. (A South Park talán egyik legemblematikusabb részében az alkotók hangsúlyozottan nem a homoszexualitást, hanem csak az öncélú magamutogatást és provokációt állítják pellengérre, miközben náci diktatúraként ábrázolják kötelezővé tett és teljesen félreértelmezett toleranciát is.)
A 2008-as választásokra aztán a South Park Konzervatívok nemcsak kiábrándultak a republikánusokból, hanem Barack Obama személyében olyan politikai alternatívát kínált nekik a másik oldal, amely igencsak vonzónak bizonyult. Winner szerint bár nem értettek egyet a „big government” koncepcióval, az abortusz szabályozással, az emigránsok helyzetének rendezésével, de ez már cseppet sem számított. Obama ugyanis „cool” volt és kampányüzenetei a változásról és a reményről kifejezték a csalódott fiatal konzervatívok igényeit. 2012-ben aztán Obama – mint láttuk – újból elsöprően sikeres volt a fiatalok körében.
A 2016-os elnökválasztáson a republikánusoknak Obamával már nem kell megküzdeni, azonban ha a fiatal szavazók körében sikeresek akarnak lenni nemcsak ideológiájukat kell az ő értékrendjükhöz közelíteni, hanem olyan imidzset is kell közvetíteni, amely elég cool az egykori South Park Konzervatívok számára.
A show közben folyik tovább, bár olyan mértékű polgárpukkasztást, mint amit a 90-es évek végén már nem tud kiváltani, egyszerűen betöltötte szerepét és valóban sikerült megtörnie a politikai korrektség egyeduralmát. Matt Stone és Trey Parker 2016-ig még biztosan görbe tükröt tartanak az amerikai társadalom elé, azonban utána Cartman már ráér, akár még elnök is lehet belőle.
Jeskó József